Már régóta gondolkozom rajta,hogy bemásolom egy jó egy éves írásomat.Ma már sok mindent változtatnék rajta,de akkor így éreztem,és talán látszik majd a különbség.Köszönöm annak,aki végig bírja követni!Életem egyik legmeghatározóbb részéről...szól.Mert így történt.Sajnos.

3 év.Ennyi idő alatt egy kisgyerek óvodás lesz,csomó új találmányt fedeznek fel,rengeteg kérdésre kap választ mindenki.És mennyi minden megváltozhat,mennyi új kérdés és probléma merülhet fel.2006 nyarán még olyan gondokkal küzdöttem,mint összevesztem a legjobb barátnőmmel,vagy nem találtam megfelelő időpontot egy szülinapi buli megrendezésére.Tipikus.Ugyan mit várna az ember egy 12. évét még be sem töltött kislánytól,akinek még testvére sincs,akivel bármin osztoznia kéne?Bizony,még van ideje felnőni és szembesülni az élet nagy igazságtalanságaival,gondjaival.De ne rohanjunk előre.A szüleim?Csodálatos emberek,akik mindent megadtak nekem.Mindig.Nem csoda,hogy ennyire tisztelem őket.Soha,még csak egy pillanat töredékéig sem éreztem azt,hogy felesleges lennék,sőt..mindig számíthattam rájuk.Persze ez akkor még nem volt olyan nagy kincs,természetesnek tűnt,és nem foglalkoztam vele.Sosem mondtam nekik akkoriban,mennyire fontosak nekem,mennyire sokat jelent az,hogy ilyen emberek nevelnek,hogy mellettük nőhetek fel,hogy ők a szüleim.Aztán 6.-os lettem.Nagy szó,legalább már nem a legkisebbek a felsősöknél:)(nah igen,akkoriban ez is hatalmas probléma volt)Aztán egy nap leforgása alatt az egész addig felépített életünk összeomlott.A mamához indultunk anyuval,apa füvet nyírt,meg amúgy sem hiszem,hogy sok kedve lett volna meglátogatni drága anyósát ,aki ahol lehetett,keresztbe tett neki...na igen.Mama.Haza értünk a protokoll-látogatásról,és én be is mentem megteríteni a közelgő ebédhez.Kiáltást hallottam.Fogalmam sem volt,mi lehetett az,de engem hívtak,tehát kiszaladtam a kert felé.Anya és a szomszédok,akik mentőt hívnak a 2943,Bábolna,Kazinczy u 3. szám alá,emberek,akik fel és alá rohangálnak a rémülettől,ami akarva-akaratlanul kiült az arcukra.Próbáltak távol tartani egy helytől,próbáltak elvonszolni onnan,de annyira féltek,hogy még a kezüket sem tudták megmozdítani.Én még mindig nem tudtam,mi történt.És hol van apa?Aztán megláttam.Mozdalatlanul feküdt a kert hátsó részében,ahol anya küzdött érte,próbálta újra éleszteni,nem egyszer és nem kétszer,de mindhiába.Sosem fogom elfelejteni azokat a szavakat,amiket hangtalanul formált az ajkaival a férjének,akivel nemrég voltak 20 éves házasok.Elrohantam háziorvosért,aki csak lelassított mellettem,és kérdezte mi történt.Csak annyit tudtam mondani,hogy baj van,és könyörögtem neki,hogy segítsen.Onnantól kezdve kint vártam.A szomszédok,és más utcabeliek nyugtatgattak,hogy ha eszméleténél volt,semmi baj nem lesz.Hiszen nem volt eszméleténél!-akartam mondani,de folyamatosan elcsuklott a hangom.Mikor már mindkét mentő üresen távozott tudtam,hogy baj lesz.Éreztem,csak nem akartam elhinni.És kijött a doktor,majd annyit mondott:Pedig még oly' sokáig élhetett volna...Meghalt?-csak ennyit tudtam kinyögni,ő bólintott,én pedig a földre rogytam.Az az ember mondja azt,hogy halott az apám,akivel 2 nappal ezelőtt még politizáltak és mosolyogva szidták egymás nézeteit?Ez a férfi azt meri állítani nekem,hogy halott?Nem bírtam felfogni,heteken át,hogy soha többé nem láthatom.Hogy nem mondja majd azt:Felkaplak és kirohanok veled!!!Hogy nem dorgál meg,mert annyira félt,és én mégis elmegyek egyedül a barátnőmhöz,hogy nem mehetek át hozzá reggel,hogy felkeltsem.Hogy nem főzhetek neki több kávét 1 cukorral,és hogy nem mondhatom el neki,hogy nekem ő az egyik nagy példaképem,és hogy mennyire,de mennyire szeretem.Az a néhány hét életem legmeghatározóbb,legnehezebb időszaka volt.Ketten maradtunk egy hatalmas családi házban,ahol minden egyes bútordarab,porszem,vagy illat apámra emlékeztetett.Ugyanúgy jártam iskolába,ahol kedvesek voltak,de természetesen azt a feltörő fájdalmat,ami iszonyatosan kínzott nem tudták enyhíteni.Próbáltak velem ugyanúgy viselkedni mint azelőtt,de ez képtelenség volt.Mindenkinek eszébe jutottak az otthon hallottak,hogy Nórikának már nincs apukája,nagyon sajnálja őt mindenki,hihetetlenül rossz lehet szegénynek.Nem akartam,hogy sajnáljanak!!!Nem volt rá szükségem!De erőm már nem volt hozzá,hogy ezt közöljem is velük.Küzdöttem az életben maradásért,nem fizikai értelemben.Hiszen anya képe lebegett a szemem előtt,aki ugyanúgy ottmaradt,mint én.Ő társ nélkül.Hetekig nem aludt,mert nem tudott megszabadulni a gondolattól:mégis hogyan lesz tovább?Hogyan fog eltartani minket ebben a hatalmas lakásban,hogyan tudja majd pótolni a másik szülő személyét,és mégis hogyan fog élni a férje nélkül?Aztán jött a temetés.Haza mentem az iskolából,megcsináltam a két unokatestvéremmel az angolházit,átöltöztem,és kimentünk.Keresztapám látta apámat,hiszen valakinek meg kell nézni."Jó munkát végeztek a sminkesek,nem látszott semmi."-próbálta érzéketlenül beadni nekünk,de már láttam a szeme sarkában azt a remegő könnycseppet,ami sosem ért célba,mindig megfékezte,mindig példát mutatott a család utolsó férfitagjaként.Azt a fehér rózsát,amit a koporsó után dobtunk még mindig,ennyi idő után is emlékszem,hogyan tartottam.Megláttam azt a hatalmas néptömeget,hiszen rengeteg ember jött el,több utcát betöltöttek.Ottvolt az osztályom is.Annyian ismerték,annyi emberen segített,és mennyit szeretett...persze voltak nagy ellenségei,de mégis meglepett ez a tömeg,nem gondoltam volna.Aztán a temetés után,hogy is mondják,halotti toron? a bátyja,Dénes illetve családja is jelen volt,rengeteg rokon mellett.Arról kérdezősködött,hol tartotta "Feri" az iratait,számláit,bizonylatait,hiszen apai nagyapám azelőtt néhány hónappal halt meg,és ő rendezte a pénzügyeit.Nem tudtam,és ennyivel le is rendezte a velem való társalgást,azóta sem hallottam róla.Az öccsével meg már nem tartom a kapcsolatot,pedig nagyon értelmes,kedves volt,sokat járt hozzánk.Nah igen.Ez 3 éve volt,és most,2009-ben ez csak a fájdalmas történelem.Lassan betöltöm a 15-öt,mégis úgy érzem,mintha már idősebb lennék.Anyu időközben talált magának párt,aminek hihetetlenül örülök,jó ember,és boldoggá teszi.Nekem pedig ez a fontos.Bár hosszú időszak telt el,miközben ezt a kis vallomást írtam többször abba kellett hagynom,hiszen nem láttam a könnyeimtől.Bevallom,még mindig sok álmatlan éjszakám van,mikor a sÍrás nem segít,de legalább jól esik.Egyre jobban hiányzik apa,de a róla alkotott kép és az emlékek nem halványulnak.Még mindig olyan,mintha tegnap kosaraztunk volna együtt.Bizony.És bár nincs köztünk,lélekben mindig mellettem van,érzem,tudom,és szükségem is van rá,meg a segítségére.De azért minden egyes vagyontárgyunkat odaadnám egy ölelésért,egy napért,ami olyan,mint azelőtt volt.Pokolian fáj,és hiányzik.Tudom,ez lehetetlen,de néha visszamegyek arra a szintre,mint amin lennem kellene,és úgy csinálok,mintha nem nőtem volna fel,mintha az volna a legnagyobb bajom,hogy összevesztem a barátnőmmel,vagy nem tudok szülinapi bulit rendezni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.